Tegnap az egyetemen Udvarhelyi Éva Tessza (kulturális antropológus, környezetpszichológus, A Város Mindenkié csoport aktivistája, blogger) tartott előadást, aki a köztereket, a városnak a közösségi használatú, mindenki számára hozzáférhető tereit vizsgálja. A hajléktalan emberek közterületi kirekesztettségével 2002 óta foglalkozik, azokkal az emberekével, akik nem tudnak hozzáférni azokhoz a terekhez, amelyekről feltételezzük, hogy mindenki számára hozzáférhetőek.

A FUGA rádióban adott interjújában és a tegnapi előadásában is kiemelte, hogy mint kutató azt is vizsgálja, hogy hogyan lehet a várost úgy belakni és megépíteni, hogy a lehető legtöbb ember hozzáférjen azokhoz a javakhoz, amik benne vannak - például a közterekhez, ami a városok életében kiemelt javaknak tekinthetőek. Az előadás során többek között szó esett a köztér kutatások elméleti hátteréről és meghatározó szemléleteiről (Setha Low és Henri Lefebvre) valamint a közterek társadalmi jelentőségéről is. Például arról, hogy  a köztereknek van egy passzív szerepe és egy aktív szerepe: a tér tükrözi a társadalmat és a tér egyben meg is határozza a társadalmat. Tehát a tér létrehoz, kitermel egyfajta identitást és meghatározó részévé válik az emberek önképének. Eszerint a közterek olyanok, mint a társadalmak: a térbeli viszonyok erősen tükrözök a társadalmi viszonyokat.

Bár a hajléktalanság kérdéskörét egyelőre csak távolról érintettük, de mivel szó esett az erőszakos terekről és a kirekesztés eszközeiről, úgy gondoltam, hogy készítek egy összeállítást, ami a köztéri művészeteken keresztül hívja fel az emberek figyelmét a hajléktalanságra.

A képek forrásai elérhetőek a képekre kattintva.

El tudod képzelni, hogy az üres térre közepére begurul egy piros teherautó, ami a tér közepére egyszer csak kiterít egy nagy gyepet? Pont ez történt Vilniusban, Litvánia fővárosában.

A Coca Cola újabb izgalmas kampányba fogott, miszerint random parkokat hoz létre az üres köztereken. Jó dolog, amikor márkák meghekkelik a várost, mindezt annak érdekében, hogy a város és az emberek életét egymáshoz közelebb hozzák. Újdonságot, izgalmat, együttélést hoz a mindennapokba. A Coca Cola "Roll Out Happiness" teherautó célja, hogy az őszi városi terekbe boldogságot vigyen. Az ideiglenes beavatkozás kikapcsolódásra hívja az embereket: a kólásüveg formájú park igazi fűből áll, ami kéri is a járókelőket, hogy vegyék le a cipőjüket, élvezzék a napsütést és pihenjenek kicsit - miközben természetesen frissítő kólát is kapnak. Az utazó park célja, hogy szürke városi helyeken ideiglenes zöld parkokat építsen az emberek számára.

Forrás: popupcity.net

A lengyel fővárosnak új lakója lett: köztéri kedvenccel gazdagodott Varsó, egy óriási plüssmackóval. A gyermekkort idéző és gyermeki érzéseket előhívó alkotás arra bátorítja az embereket, hogy odamenjenek hozzá, odabújjanak, megsimogassák. Iza Rutkowska, a Forms and Shapes Foundation kurátora ezzel az alkotásával szeretne interaktivitást hívni a városba, a városlakók és a város közé. Azt gondolom, sikerrel, hiszen egy olyan "tárgyhoz" nyúl, ami nagy valószínűséggel minden ember életében jelen van (volt), ami minden emberből kivált valamit, ami előidézi a gyerekkort és játékra invitálja az ember. Egy alkotás, ami teljesen új kontextusba emeli a teret, ami személyességet hoz a térbe és ami érzelmeket hív elő. A tér a funkcionalitásán túl ezáltal megtelik tartalommal is, élmények előidézésével, valamint bevisz az emberek életébe egy újfajta művészet-élményt, mely szerint azért született meg az alkotás, hogy megszólítsa az embert. Hogy odahívja magához. Hogy felidézzen. Hogy kapcsolatba kerüljön. 

Erről az egyik kedvenc zenészem, Xavier Naidoo jutott eszembe, aki a Seelenheil című számában énekli azt, hogy " Das Kind das in dir schläft weck es auf, das Kind das in dir schläft bring es raus". 

Forrás: hg.hu

A "Város a kultúra tükrében" című interjúsorozat következő főszereplője Ulmann István, építészhallgató. A Facebookon nézelődve találtam egy Hambrugban készült fotósorozatra, aminek a főszereplői épületek voltak. A színek, a formák, a textúrák és a hangulatvilág annyira elvarázsolt, hogy úgy éreztem azonnal írnom kell egy levelet a fotósnak. A fotográfiával és építészettel foglalkozó egyetemista srác, István mesél most többek között arról, hogy milyen körülmények között készült a hamburgi fotósorozat, mit jelent számára a városi környezet és hogy miként jelenik meg az ő életében a városi nyüzsgés.

Juhász Judit: Mióta van jelen a fotózás az életedben? 

Ulmann István: Először is le szeretném szögezni, hogy nem vagyok fotós. Régóta érdekel a fotózás, mint a pillanat vagy az ember létének kétdimenziós leképezése, de nekem nem volt klasszikus „gyerekként mindenhova fényképezőgéppel jártam” korszakom. Egyszerűen szeretnék olyan képeket készíteni, ami megfelel a saját ízlésemnek. Ezen az úton vagyok. 

J.J.: A hamburgi fotósorozatod hátteréről mit lehet megtudni?

U.I.: Az első élményem Hamburggal kapcsolatban a 2006-os labdarúgó világbajnokság kapcsán történt. Nem vagyok focirajongó, de azért nemzetközi tornákat figyelemmel követem. Ezen az eseményen minden meccs előtt volt egy rövid városbemutató, arról a városról, ahol az aktuális mérkőzést tartották. Itt láttam először képeket Hamburgról, és tisztán emlékszem, hogy megragadt bennem az a rendezettség, ami a várost most is jellemzi. Hamburg sajnos nem az a város, ahová tudatosan utazik az ember. Mivel nekem is utazásaim során voltak preferenciáim, így engem is elkerült az évek során. Most adódott nemrég egy lehetőség, hogy egy félig egyetemi szervezeten keresztül eljuthattunk Hamburgba, az éppen építés alatt álló új filharmónia épület látogatása kapcsán, amit a híres Herzog & de Meuron svájci építésziroda tervezett. Építésznek tanulok, így egyértelműen hatással vannak rám az épületek. Ennek ellenére nagyon nehéz feladat fényképek által visszaadni azt az érzést, amit egy épület okoz, mert nem feltétlenül látjuk mellette azt a szövetet, amiben elhelyezkedik, vagy csak egyszerűen nem érezzük, azt a nyomást, ami egy épület tövében állva ránk nehezedik. Ezért én ezt meg sem próbálom általában. Inkább választok egy, a szokásostól eltérő nézőpontot, és onnan próbálok meg olyan képeket készíteni, amitől nem lesz közhelyesen egyértelmű, hogy mi is az, amit látunk. Hamburggal kapcsolatban könnyű dolgom volt, mert az épületek 90%-a tökéletes állapotban van, és a sötét tégla architektúra ad egy bizonyos stílust a városnak. Ez az, ami a leginkább tetszett, mert ettől az egész város igényesnek, de még inkább elegánsnak tűnik, mint azt itthon is érezhetjük a Kis Péter által tervezett Práter utcai önkormányzati lakóháznál. Összességében emiatt a város mind építészetileg, mind pedig struktúrájában lenyűgözött. Ellenben ennek a tökéletességnek hátránya is van. Nekem túlságosan sterilnek hatott, még úgy is, hogy az egyetlen éjszakánkat a Reeperbahnon töltöttük.

J.J.: Mi az, ami téged elvarázsol egy épületben? Miért tartod fontosnak az építészet szerepét az emberek életében?

U.I.: Én elsődlegesen egy épületet tömegében és esztétikailag figyelek meg, majd utána funkcionálisan. Ezt biztos sokan felrónák nekem, de ilyen vagyok. Leginkább azt tud megfogni, ha egy tárgynak, és ez léptéktől független, szépek az arányai. Ha minden egyes él, görbe, vagy felület a helyén van. Ezt nem lehet megmagyarázni, csak érezni, ahogy megnyugtat, letaglóz, vagy éppen katarzist vált ki. Olyan, mint zenétől a libabőr. Magától jön. Építészként az embernek hatalmas a felelőssége. Ez nem egy öncélú dizájnszakma, ahol következmények nélkül lehet alkotni. Az építészek élettereket alkotnak, és emberek, családok, de akár városok jövőjét és fejlődését tartják a kezükben. Mi lenne például ma Bilbaoval, ha a Guggenheim Múzeum nem úgy, vagy épp nem ott valósul meg? Valószínűleg az a több millió turista, aki kizárólag emiatt látogat oda, más úticélt választott volna magának. Ez egy hálás, de nagyon rizikós dolog. 

J.J.: Mik a kedvenc témáid, miket szeretsz fotózni?

U.I.: Épületeket, struktúrákat, és felhőket. Biztos recept, ha a barátaidat egy utazás során ki akarod készíteni.

J.J.:  Mit jelent számodra a városi lét?

U.I.: Számomra a város lehetőséget jelent. Egy város, mindig gócpont is egyben, és lehetőséget ad a fejlődésnek, a kapcsolatoknak, a fiatalságnak, tulajdonképpen mindennek.

J.J.: Hogyan viszonyulsz a városokhoz és a városi életformához?

U.I.: Városi gyerek lévén nagyon fontos nekem a folyamatos pezsgés. Szeretem a városi életvitelt. Múzeumokba járni, kiállítás megnyitókon rész venni. Nyáron leülni a Bazilika lépcsőjére, vagy egy jó buli után a napfelkeltét csodálni a Szabadság-hídról.

J.J.: Melyik a kedvenc városod? 

U.I.: Három is van: Párizs, Barcelona, Budapest. Ezek közül bármelyikben/mindegyikben szívesen élnék.

J.J.: Van más város, amit nagyon szeretsz?

U.I.: Az egyetemi tanulmányaim alatt sikerült egy évet a valenciai műszaki egyetemen töltenem. Masszív dózist kaptam a latin életformáról, ahol minden ráér, de mégis a legtöbb dolog rendben megy, és a lyukas óráidban le tudsz ugrani a tengerhez fürdeni egyet. Emellett Valencia nagyon sokat adott nekem, mind emberileg, mind szakmailag. Az óváros gyönyörű, a modern városrész hihetetlen. Egy város, ahol nem találsz indokot arra, hogy ne menj ki a szabadba. Ahol a kiszáradt folyómederből parkot csinálnak, de mellette rendeznek itt Amerika Kupát, Forma1-es futamot, és Tomatinát. Márciusban a Las Fallas alatt 2 héten keresztül minden nap tűzijátékot lőnek a főtérről, és a végén épületmagas papírmasékat gyújtanak fel. Sok barátot szereztem, és örökké egy olyan város lesz, ahova visszavárnak, és én is visszavágyom.

J.J.: Vannak olyan városok, városi pontok, ahova rendszeresen visszajársz?

U.I.: Barcelonába, ha tehetem, minden adandó alkalommal elmegyek. Hihetetlen az ottani atmoszféra, és kulturálisan az egyik legmeghatározóbb hely a világon.

J.J.: Min dolgozol jelenleg? Mik a jövőbeni terveid?

U.I.: Jelenleg azon dolgozom, hogy a szükségtelenül túl hosszúra nyúlt tanulmányaimat befejezzem. Emellett természetesen dolgozom, és különböző művészeti projektekben veszek részt. Készítek grafikákat-arculatokat, és különböző pályázatokon veszek részt. Barátaimmal együtt több blogot is elindítottunk az elmúlt egy évben, mostanában pedig belsőépítészeti munkákban segédkezem. Szeretnék a jövőben egy komolyabb építész irodához bekerülni itthon vagy külföldön, és most erre összpontosítok minden erőmmel.

Ezen az esős, szeles őszi napon épp a villamosmegállóban ácsorogtam, amikor észrevettem, hogy mellettem színes esernyők sorakoznak. Piros, kék és citromsárga. Mondhatni némi irígység tört rám, hogy én is szeretnék ilyen vidám esernyőt. Tetszett ez a fajta színesség, ami becsusszant a szürke esős napba. Ahogy a villamoson utaztam, végig figyeltem a párás ablakon keresztül az ernyőket. Eleve szeretem az esős városi lüktetést, a lassulást és gyorsulást, ahogy a tócsákat kerülgetik az emberek és próbálnak elugrani az autók által felcsapó vízzuhatag elől. És még ezek az esernyők is! Helló ősz, jó, hogy itt vagy!

Még több esőt, hogy színeket csempésszünk a hétköznapokba!