A Város a kultúra tükrében sorozat következő megszólalója Bankó Roland aka Rowlend fotográfus és a legnagyobb közösségi városi fotós oldal, a [HUP] szerkesztője. A folyton nyüzsgő fiatal fotós állandóan fürkészi azokat a pillanatokat, amelyek középpontjában városi a környezet, valamint az emberek kapcsolata áll. Végtelen pozitivizmus árad képeiből és személyiségéből és ezzel párhuzamos a különböző társadalmi rétegeket is hihetetlen érzékenységgel jeleníti meg képeiben. 

A BudapestScenes csapat tagjaként pedig folyamatosan olyan területeken fordulok meg, ahova kevesen tehetik be a lábukat. A területbejárással egybekötött forgatások alkalmával Budapest egyik legkülönlegesebb oldalát tapasztalhatom meg. Gondolok itt az Istvántelki Főműhelyre, más néven a vonattemetőre. Ahol hosszú időt leszolgált mozdonyok között dolgozhattam. Ezeknek az élettelen tárgyaknak különleges kisugárzásuk van. Aki már járt ott, az tudja miről beszélek. A Várnegyedben való forgatás csúcspontja pedig a Mátyás templom tornya volt. A másik nagy élmény szintén ezen csapat keretein belül történt: Amikor az 1944-es föld alatti repülőgépgyártásban részt vevő Poszlovszky Rezső bácsival készítettünk interjút a Kőbányai pincerendszerben. Hozzá kell tennem, hogy Rezső bácsi 90 éves. És az akkori kegyetlen időket valami hihetetlen pozitív felfogással vészelte át. Ami szerencsére mind a mai napig megmaradt neki. Arról nem is beszélve, hogy az öreg milyen hatalmas figura! Hazafele a kocsiban mesélt a fiatalkori életéről. Fetrengtünk a nevetéstől. Ebben a kifordult világban nagyon érdekes volt egy ilyen felszabadult személyiséggel rendelkező idős emberrel találkozni. A történetei által egy kis szeletet kaptunk a történelemből, és olyan személyes élményeket hallottunk, amiket soha nem vetettek papírra. Emellett a kollégáktól sok szakmai tapasztalatot gyűjthetek.

J.J.: Mit jelent számodra a városi lét?

Szerencsére az oldal egyre nagyobb népszerűségnek örvend. És kezd kialakulni egy jó fej közösség. Ez volt az elsődleges célom. Ezen kívül még csomó tervem van, amit a jövőben meg szeretnék valósítani.

Fotók forrása: Rowlend Photography

Egy nyitott ablakban táncra perdülnek az őrizetlenül hagyott függönybojtok, és hosszú perceken át kacéran csiklandozzák a kaspó nélkül búslakodó fikusz benjamin leveleit. Fájdalmas csecsemősírás szűrödik ki a szemben lévő ház ablakából, miközben a házmester gondolataiba temetkezve locsolja már második perce ugyanannak a bokornak az alját. Nyílik a kertkapu, a szegényes ruházatú, alkoholtól felpuffadt fejű hajléktalan férfi határozott mozdulattal és némi reménnyel nyitja fel a nagy zöld kuka tetjét. Olyan könnyedséggel és természetességel nyúl bele, ahogyan más a hűtőjében szokott matatni.

Akaratlanul is a zenére koncentrálok. Pontosan eltalálva az egyeket csúsztatom lábaimat mindig egy lépéssel előre. Csalódott vagyok, ha elrontom az ütemet, de magamnak sem vallom be. A bűzös metró szele fáradt fuvallatot lehell a hajamra, amely érzésem szerint nagyjából a hajszárítóm egyes fokozatának felel meg. Az urbánus hajszobrász gyorsan elvégzi dolgát, de nem számít. 3 megálló után így is, úgy is elhagyjuk egymást. Az Instagram Toaser szűrőjén keresztül látom a világot. Minden mozgásban van, virgonc a város. Szeretem az ilyen reggeleket.

via felemaszokni (2012.08.24.)

"Mint telihold az éjszakával, együtt nőttünk fel a fákkal". Az idő itt átjárható. Emlékek vannak és a pillanat dönti el, a körúton sétálva melyikük illata csap meg. Vajon a Blaha Lujza tér felé sétálva József Attila jut eszünkbe, akiről egy tanárunk mesélte, az élettársa öngyilkossága után a New York kávéházba futott be, hogy elmesélje azt vagy az a pillanat, mikor elveszett költő cimboránk szembe jött velünk a lépcsőn és a már rég nem létező Sixtusban szavak nélkül elhitte és megértette, amit nem tudtunk addig elmesélni?

Egyszer egy barátomnak magyaráztam, miért idegen nekem London. Hogy hiányzik nekem az, hogy nem tudom, mitől Covent Garden a híres negyed, miről nevezték el a Trafalgar teret. Nem tudom belakni. "Te mindig egy városban éltél, ahol születtél, ugye?" - kérdezte Budapesten, egy nyolcadik kerületi sztárkocsmában mosonmagyaróvári cimborám. "Nekem nincsenek itt Pesten emlékeim. Nekem ez is olyan, mint neked London. Nincsen itt múltam, nincsenek emlékeim."

Mit örökítünk át azoknak, akik itt maradnak utánunk? Hogyan adjuk át a várost egy külföldi barátnak és ha egyszer mégis lenne, a saját gyerekünknek hogyan meséljük a történelmet? Van-e szubjektív várostörténetünk? Elvisszük az Ifiparkba, hogy látod, látod, itt volt sokat nagyapád, végigtekerünk a rakparton és elmeséljük, itt futottunk össze a fiúval és ő hirtelen velünk tartott egy addig nem is tudott koncertre? 

Budapest - egy kulturális kódrendszer - itt tudom, a Lánchíd alatti alagútban csengetni kell a biciklivel. Tudom, mi a különbség a Vásárcsarnok és a Rákóczi téri csarnok közt, miért vannak golyónyomok a Ferenc körúthoz közel eső házak lépcsőházaiban. 

Budapest - az életem díszlete. Sehol máshol nem történhetett volna meg velem ez az élet, máshol nem ez az életem lett volna. Amit, fájjon néha pokolian, mégsem cserélnék el, mert az enyém. 

Budapest - a hely, ahol ahogy Radnóti, "itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,". 

Itt, tudom, nem lehetek annyira magányos, hogy ne kapjak egy tál húslevest, hogy a buszon vagy a metrón hetente összefutok valakivel, akinek a kereszt- és családnevét is tudom, havonta valaki olyannal, aki nekem örök. Tudom, hogy hol áll meg az éjszakai, és sosem leszek képes már besétálni az Ellátóba vagy a Tűzraktérbe úgy, hogy ne jussanak eszembe az utolsó emlékeim. Tudom, hogy a bolt polcán hol áll a kechup, a müzli és a sampon. 

Otthon vagyok. És ez épp olyan jó, mint esténként hazaérkezni ahhoz, akit szeretünk. 

Budapest - belém nőtt és én belé. Mindenem itt van, mindenkim itt van, ami az utolsó percben eszembe jut majd.

(M. F.)