Nyár közepén került ki a blog Facebook oldalára egy fénykép, ahol egy londoni lakótelep előtt őzikék hátán madarak ücsörögnek a napfelkeltében. A kép izgalmasan mutatja be az épített környezet és a természetes környezet kettősségét és együttélését, olyan módon, amiben manapság már nem igazán van részünk. A kép készítője, Molnár Zsolt Zsutti mesél a fénykép készítésének körülményeiről, valamint a városi környezetekkel kapcsolatos gondolatairól, érzelmeiről.

Juhász Judit: Mióta van jelen a fotózás az életedben?

Molnár Zsolt Zsutti: Amikor 11 éve felköltöztem Budapestre tanulni, akkor megkaptam édesanyám Zenitjét, hogy használjam. Édesapám vette neki ajándékba valamikor a ‘80-as években szovjet katonáktól. A mai napig szeretem azt a vasat, jó kis strapabíró gépezet. Majdnem annyi idős, mint én. Szóval vele kezdtem el kattogni itt Budapesten és szinte mindenhová magammal vittem. Akkor szippantott magával a fotózás, amikor elkészítettem vele az első éjszakai hosszú expós képemet a kivilágított Parlamentről. Amikor visszakaptam a képet a laborból, csak annyit tudtam mondani, hogy WÁÁÁÁÓÓÓÓ!

J.J.: Mik a kedvenc fotós témáid?

Zsutti: Szinte bármit, ami elég szép, szokatlan vagy elég ocsmány ahhoz, hogy megérdemeljen egy kockát. A lényeg, hogy ha meglátok egy témát, az megfogjon. Ha nem stimmelnek a fények vagy valamilyen részlet, lehet akármilyen jó a téma, azt inkább otthagyom és felkeresem egy más alkalommal, már ha adódik rá alkalom. Volt olyan, amire 4-5 évet vártam. Amúgy alapvetően városi fotósnak tartom magam, már csak azért is, mert itt töltöm a legtöbb időmet. Ha hegyek között élnék, akkor a természet lenne a nyerő, bár ez a téma sosem állt tőlem távol, mivel egy Bakony melletti faluban nőttem fel. Témától függetlenül nagyon szeretek panorámafotókat készíteni, már a Zenites korszakomban elkezdtem. Eleinte fekete kartonra ragasztottam a képeket, később már szkenneltem őket és Photoshopban összeraktam. Vannak olyan panorámáim, amelyeket digitálissal sem tudtam olyan jól reprodukálni, mint analóggal. Ki érti ezt?

J.J.: Van meghatározó fotós élményed akár egy képpel, akár egy sorozattal kapcsolatban? 

Zsutti: Ha csak egy képet kéne kiemelni, az nagyon nehéz lenne, mert rengeteg óriási élményben volt részem. Ráadásul a legtöbb sztori olyan szófordulattal kezdődne, ami miatt akár le is csukhatnának, ebbe nem mennék bele jobban ;) Sorozatokkal már könnyebb a helyzet:  a 365 Budapest című fotóprojektem volt eddig a legnagyobb vállalkozásom. 2009-ben az év minden napján posztoltam egy képet egy budapesti házszámról. Rengeteg követője akadt, a világ szinte minden pontjáról nézték rendszeresen a számokat, nagyon büszke vagyok rá. A projekt elkészítése másfél évembe telt, eközben bejártam bringával egész Budapestet és sok új arcát ismertem meg. Amellett, hogy letekertem kb 3500 km-t itt a városban, rengeteg élményt adott, igazi szociológiai tanulmány volt. A házszámok néha sokat elárulnak a mögöttük lakókról. Ha valaki észrevette, ahogy a házszámát fotózom, gyanakvóan tekintett rám, ez mindenkiben közös volt. Volt ahol érdeklődtek az iránt, amit csinálok, de volt ahol rám akarták uszítani a kutyát vagy a rendőrséget. 

365Budapest Werk from zsutti on Vimeo.

J.J.: Hogyan viszonyulsz a városokhoz és a városi életformához?

Zsutti: Amikor még falun éltem, vágytam a pezsgésre és a városi kavalkádra. Úgy alakult, hogy tanulmányaim először Veszprémbe, majd Budapestre vezettek, ahol végül letelepedtem. Ez egyrészt köszönhető korábbi vágyaimnak, másrészt a munkámnak is. Eleinte nagyon bejött az urbánus élet, mostanra viszont változott a helyzet. Néha besokallok a tömegtől és a szmogtól, olyankor szinte menekülök vissza a szülői házba, a természet közelébe. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Ha megtehetném, akkor legszívesebben egy erdő széli házba költöznék hatalmas udvarral és sok állattal, és ha úgy tartja kedvem, akkor a teleportgéppel beteleportálom magam a városba. Egyelőre arra várok, hogy a feltalálják a gépet :)

J.J.: Hogyan jelennek meg a városokhoz fűződő érzéseid a képeidben?

Zsutti: Itt szerintem elsősorban nem az érzésekről van szó, hanem az impulzusokról, amelyek érnek, ezekből pedig nagyon sok van. Ha valami szép és tetszik, az ember csak kattint, ilyenkor általában nem merülnek fel nagy filozófiai kérdések. Az idő elteltével bizonyos hatásokkal szemben már egyfajta közönnyel viseltetek, így azok fotózás szempontjából már nem olyan vonzóak számomra, de a múltban valamikor biztosan megfogtak és megörökítettem őket. Vagy a másik eset, amikor olyan ambivalens érzések kavarognak bennem, hogy sokszor nem tudom eldönteni, le kell-e, szabad-e fotóznom azt, amit látok. Ilyen például a hajléktalanság témája. Ezzel kapcsolatban soha nem tudtam igazán eldönteni, hogy amit csinálok az etikailag elfogadható-e. A fedél nélküli emberek minden nagyvárosban jelen vannak, úgynevezett “problémát” jelentenek, mégis a legtöbben próbálunk úgy tenni, hogy nem veszünk róluk tudomást. Ezért én azt gondolom, hogy meg kell mutatni őket, tudomásul kell vennünk, hogy vannak emberek, akiknek az élet valóban küzdelem a túlélésért. A legtöbb ember, akinek van fedél a feje fölött úgy gondolja, hogy a hajléktalanok megérdemlik a sorsukat. Szerintem ők soha nem beszélgettek el még egy utcán élő emberrel sem. Már találkoztam diplomás hajléktalannal... Két kérdésem van magamhoz ezzel a témával kapcsolatban: elő tudom segíteni a fotómmal azt, hogy ezeknek az embereknek jobb legyen? Én ezt többnyire kétlem, pont a társadalmi közöny miatt. A másik kérdés, ami fojtogat, hogy vajon az a hajléktalan, akit én csak úgy az utcán lefotózok, az vajon mit érez olyankor? Vajon megalázom-e a tevékenységemmel? Szóval ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennem nehéz témák fotózása közben. 

J.J.: Melyik a kedvenc városod? 

Zsutti: Egyértelműen Budapest a kedvenc városom. Amellett, hogy itt élek már 11 éve, ide jártam főiskolára, itt dolgozom és a barátaim zöme itt él, még nem találkoztam olyan várossal, amely képes lenne ennyi idő után is elbűvölni. Márpedig rendszeresen azon kapom magam, hogy egyes helyek, amelyeken már ezerszer megfordultam, még mindig képesek meglepni valami érdekességgel. Nem beszélve az éjszakai kivilágított Budapestről, amely a világ legszebb panorámái közé tartozik. Szerencsések vagyunk ebből a szempontból. Kár, hogy az itt élők többségében nincs meg iránta a kellő tisztelet: legszebb tereink tönkremennek, a közterületeket és a parkokat szemét borítja. A városvezetés is tehet erről, mert például hiába tisztíttatják az utcákat meg a tereket, ha valami elromlik, azt nem javítják meg, esetleg majd egyszer évek múlva. Nekem erre az egyik legjobb példa az ‘56-os emlékmű a Felvonulási téren. Egyik abszolút kedvenc helyem és emlékművem az egész városban, de az egész placc teli van szilánkokkal, a “fémerdőben” lévő lámpák folyton szét vannak barmolva, és senki nem pótolja őket. Miközben ide turisták és családok járnak ki, a főváros és az állam egymásra mutogat, hogy kinek a felelőssége a hely rendben tartása. Egyébként ha jól tudom Tarlós István főpolgármesternek ez a hely nem épp a szíve csücske, már az is felmerült, hogy eltávolítják jelenlegi helyéről. Én ennek nem örülnék, nagyon nem. Ezen kívül sok kedvenc helyem van még, pl. Kerepesi temető, Vár negyed, Csepel művek, Duna korzó, mindenféle panelrengeteg, lepukkant belvárosi részek és belső udvarok.

J.J.: Van más város, amit nagyon szeretsz?

Zsutti: Nem vagyok egy nagy világjáró, de szerencsére volt alkalmam megfordulni pár érdekes helyen. Ezek közül New York viszi a pálmát. Szerintem az a város, amit egyszer az életben mindenkinek látnia kell. Elképesztő az a forgatag, az épületek, a new york-i emberek, a kilátás egy felhőkarcoló tetejéről, a Central Park és még sorolhatnám. Vissza akarok menni, lehetőleg több mint egy hétre. Ettől függetlenül élni nem tudnék ott és a gyerekemet sem nevelném fel abban a környezetben.

J.J.: Vannak olyan városok, városi pontok, ahova rendszeresen visszajársz fotózni?

Zsutti: Persze, szinte mindenhol megvannak a kedvenc helyeim, legyen szó Londonról, Budapestről vagy Pápáról. Vannak fotósorozataim, amelyeket más-más évszakban készítek ugyanarról a helyről. Sajnos igazi téli fotókat már nem nagyon tudok készíteni, a hó hiánya miatt.

J.J.: Mesélsz egy kicsit kérlek  arról a fotódról, ami Londonban készült egy lakótelepen, őzikék közt? 

Zsutti: Ez az egyik kedvenc fotóm, amit valaha készítettem. Sokan megvádoltak már azzal, hogy ezt biztos két képből fotosoppoltam össze, de a rosszmájúaknak csalódást kell okoznom. Három éve, mikor kint nyaraltam Londonban, pár napot egy kint élő fotós cimborámnál - Olajos Tamásnál - töltöttem. (Ő egyébként a spottr.hu egyik társalapítója.) Felvetette azt az ötletet, hogy elvisz a közeli parkba egy hajnali fotózásra. Nyilván nem kellett sokáig győzködnie. Ottlétem utolsó napján elsétáltunk a Richmond Parkba, amely London legnagyobb parkja, kicsit nagyobb az összeterülete, mint a VII. és VIII. kerületnek együttvéve. Én a Bakony mellett nőttem fel, de egész életemben annyi őzet meg szarvast nem láttam, mint ott a Richmondban azon a reggelen! Elképesztő látvány volt. Gyönyörű, fenséges, éteri és szürreális. A szürrealitását pont az adta, hogy egy olyan városban, mint London, létezik egy olyan hely, ahol vadállatok mozognak teljesen szabadon. A park túlsó szélén panelrengeteg húzódott, és közben a nap is kibukkant az épületek fölött. A reggeli párában minden aranyfényben úszott. Ha nem vagyok ott, nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Nem akartuk megzavarni az őzeket, ezért én egy 400 mm-es M42-Nikon konverteres analóg Sigmával vadásztam a legszebb pillanatokra. Akkor készült ez a fotó,  majd kiugrottam a bőrömből. Tominak azóta sem tudtam meghálálni ezt a lehetőséget.

J.J.: Min dolgozol jelenleg? 

Zsutti: Jelenleg nincs futó projektem, csak ötleteim. A 365 Budapest után elkezdtem egy másik városfelfedező fotóblogot, a 10.000 arcú Budapest címűt, de sajnos pár hónap után be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam és a koncepció sem volt kristálytiszta a fejemben. Meg lehet egyébként nézni a neten, de lassan két éve parlagon hever. Át kell gondolnom, hogy mit akarok vele csinálni. Tavaly vettem egy almás telefont és azóta felfedeztem a mobilfotózást. Addig nagyon ellene voltam, végül megszerettem. Picit visszaadta azt az érzést, amikor még a Zenittel kezdtem el képeket készíteni, azaz nem kellett csillió beállítással vesződni, csak kattintok és kész a kép. Most már két fotóblogom is van, amikre a mobillal készült képeimet töltöm fel. Két éve még a kamerám állandóan velem volt, mostanra már meguntam, hogy a táskám folyton nehéz a váztól meg a 2-3 lencsétől. Ha fotózom, akkor általában konkrét céllal indulok el. A jövőben szeretnék újra foglalkozni videók szerkesztésével és kipróbálni magam más területeken a fotózás berkein belül. Elvileg az elmúlt két évet szántam volna erre, de nem így alakult. Egyelőre sodródok az árral, aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni, én nem aggódok.