Csütörtök délutánonként az Építészet és kritika és írás címmel indított beszélgetéssorozatot az Építész Szakkollégium. Az esemény hetedik állomása volt a május 26-i, melynek vendége György Péter esztéta, médiakritikus volt. A sorozat célja, hogy építészettel, építészeti kritikával és építészeti írásokkal foglalkozó szakemberek osszák meg gondolataikat a közönséggel. Múlt héten jutott el hozzám először az esemény híre, amit azért sajnálok, mert ezáltal rájöttem, hogy kimaradtam hat érdekes beszélgetésből. Azt hiszem erre mondják, hogy jobb később, mint soha. A beszélgetés házigazdája Smiló Dávid és Csóka Attila Róbert volt.

A diskurzus többek között a város és a társadalom kapcsolatáról szólt, valamint arról, hogy ebbe a kapcsolatrendszerbe milyen együttműködési lehetőségei vannak az építészeknek. A beszélgetés egyik központi témája volt, hogy szükséges lenne egy kommunikációs stratégia kialakítása, amely a (fiatal) építészek érvényesüléséhez fontos. György Péter kihangsúlyozta, hogy jelentős feladat a politikai gazdaságtan lefelé való tágítása, miszerint meg kell tanulni kis költségvetésekben gondolkozni. Ennek célja, hogy rávilágítson arra a jelenségre, hogy kisebb építészeti tevékenységekkel is lehet jelentős változásokat létrehozni egy város életében. A kis költségvetésben való gondolkozás egyenlő a szabadsággal, amely által lehetőség nyílik a kreativitásra, a költséghatékony, ugyanakkor egyedi ötletek megvalósítására. Tehát hozzáállásbeli szemléletváltásra lenne szükség: "Emberek, mennyi pénzük van? Akkor ennyi pénzből csinálok valamit!" - mondta György Péter. Ugyanakkor meg kell találni az ehhez megfelelő kommunikációs csatornát, amely megoldást nyújt a fent említett látásmód kialakításához. Ehhez kapcsolódóan szó esett a a városi létben jelen lévő szociális és társadalmi korlátok figyelembevételének központi jelentőségéről. Az építészeknek ez egy fontos feladata, hiszen tudatosítani kell az emberekben, hogy mit jelent az élettér. Hogy nem csupán az a 25 négyzetméter a kék ajtó mögött, hanem a lépcső, az utca és a város egyaránt. Az építészeken keresztül kellene megtanítani, hogy a lakóknak mi az érdeke abban, hogy nem csak a lakás tartozik az élettérbe. Ehhez különböző lépcsőket kell végigjárni: lakásból a házba, házból az utcába, utcából a városba fokozatosan kell kivezetni a lakókat. A várost tehát alulról szerveződve kell elfoglalni, amelyben a civileknek és a szakmának egyaránt fontos szerepe van. Ha az építészet nyitna lefelé és nem csak a közép-és felsőosztályhoz szólna elsődlegesen, akkor gondolkodásmódot is lehetne változtatni. Ugyanakkor ennek a kulcsát meg kell találni.

A beszélgetés ezen pontján jeleztem, hogy szeretnék hozzászólni a diskurzushoz - így is tettem. Környezeti kommunikációs hallgatóként azt gondolom, hogy szakmai feladataim közé tartozik annak a bizonyos átkötő hídnak a létrehozása, amely a különböző diszciplínák és a társadalom közötti kommunikációs platformot biztosítja. Megoldás nem született a híd megformálásának módjára, ugyanakkor igényteremtésre megfelelő volt a beszélgetés, ugyanis a zárómondatok után elkezdődött az informális kapcsolatépítés, amely a TEK városműhelyt, az Építész Szakkollégiumot és engem is arra sarkallt, hogy a közös célunkat, a különböző módszereink összeolvasztásával próbáljuk meg elérni. Tehát valamiféle mozgolódás elindult, remélem a közeljövőben látni lehet az rögös úton való elindulás első lépéseit.

A beszélgetés résztvevői, valamint a közönség egyetértett abban, hogy fontos egy város életében a személyes felelősségvállalás, valamint a „tér visszafoglalása”, vagyis hogy az emberek akarjanak foglalkozni azzal a térrel, amelyben élnek.

Folyt. köv. csütörtökön, meglepetésvendéggel! A részletes program itt található.