"Abszolút városi embernek tartom magam, aki szokás szerint vágyik a természetre" - interjú Süveg Áron fotográfussal
Az interjúsorozat következő alanya Süveg Áron, akinek a fotóival korábban már itt a blogon is találkozhattatok. Akkor a New York-ban készített En-Caged sorozatát mutattam be, most pedig maga a fotóművész mesél kedvenc városairól, a városi létről és a fotózásról. Süveg Áron fotós, grafikus, világjáró, akinek havas témájú fotóival és a Földgömb Magazinban publikált fotóival már sokszor találkohattunk.
Juhász Judit: Mióta foglalkozol fotózással?
Süveg Áron: Ezt még magamnak is igen nehezen tudom meghatározni. Az igazság az, hogy sokkal régebben foglalkozom vele, mint amióta komolyan is veszem és első számú cél az életemben. Bár mindig is szerettem fotózni, sokáig párhuzamban élt bennem a grafikus énemmel. Csak pár évvel ezelőtt kristályosodott ki teljesen, hogy melyik úton is haladjak tovább, melyikben szeretnék tovább fejlődni.
Az első löketet talán Hajas Laci barátunk nagy teleobjektíve adta – a mai napig használatban van nálam – amivel marha jókat játszottam gyerekkoromban a nyaralásokon. Először persze, mint távcsövet használtam, mivel drága volt a film és nem lehetett össze-vissza lövöldözni. Aztán pár jobban sikerült kép után éreztem, hogy még szorosabb kapcsolatban leszek ezzel a témával. Talán már akkor is bennem bújkált ez, amikor egy gyerekkori görögországi sulitábor után elég nagy leszúrást kaptam anyuéktól, hogy egy képen sem szerepelünk az öcsémmel, csak részletek, csendéletek. Arra emlékszem, hogy olyan képeket akartam csinálni a kis kompakt gépemmel, mint amiket a szép képeslapokon lehetett látni, azokon meg sosem szerepeltek emberek. Aztán 97-ben amikor a Boarder magazint alapítottuk, megkaptam az első fényképezőgépemet a szüleimtől és innentől fejest ugrottam ebbe a világba.
J.J.: Mik a kedvenc témáid, miket szeretsz fotózni?
S.Á.: Ha egyet kéne választani, amit sosem tudok megunni, akkor az a portré. Egy emberi arc tud a leginkább megmutatni egy egész történetet, amellett, hogy a legváltozatosabb és legérdekesebb dolog a világon. Ha ehhez még vizuálisan vagy szociálisan érdekes környezet is adott, akkor annak nagyon tudok örülni a mai napig.
De természetesen nem szeretnék eltávolodni a snowboard és egyéb extrémsportok fotózásától sem. Ezért is örülök nagyon annak, hogy a Red Bull kötelékébe tartozhatok, akik rengeteg innovatív és érdekes eseményt rendeznek, újragondolva klasszikus sportokat akár, vagy döbbenetesen környezetbe helyezve a hozzám közel álló deszkás sportokat, zenei eseményeket.
J.J.: Van olyan fotós élményed, ami meghatározó az életedben?
S.Á.: Egy meghatározó fotós élményt még így fél óra gondolkodás után sem tudok kiemelni. Közhelyesen, minden fotózás egy újabb élmény, mindig lehet tanulni valamit vagy érdekes helyszínekre eljutni. Ahogy a snowboardozás is korábban, a fotózás is rengeteg olyan helyre repített, ahová utazóként, rosszabb esetben turistaként sosem jutottam volna el.
Nagyon örültem neki, hogy van nálam gép, amikor a kis indiai ebédemmel a kezemben battyogtam New Yorkban és a sarkon megláttam, hogy az egyik kedvenc grafikus/street artistom Obey, azaz Shepard Fairey személyesen fújja a falat. Igaz kisebb csapattal készítettek egy óriási falat az egyik híres spoton, a világhírű művész aki Obama Hope plakátját is tervezte (ez a hivatalos elnöki portré az Amerikai Nemzeti Múzeumban), rendkívül közvetlen volt és haverkodó mindenkivel. Amikor megkértem, hogy csináljon úgy, mintha a lencsémet fújná, vagy két percig pózolgatott, hogy meglegyen a tuti. Később személyesen meg is köszönte egy emailben, hogy használhatja a fotókat.
J.J.: Mit jelent számodra a városi lét?
S.Á.: Abszolút városi embernek tartom magam, aki szokás szerint vágyik a természetre. De akármennyire is vágyom rá, szerintem nem tudnék a városoktól messze, akár egy hegy tetején lakni. Pár hónapig jól ellennék, de utána hiányozna az, amit csak egy nagyváros tud adni, programokkal, éjszakai élettel, változatos konyhákkal és a nyüzsivel, sok-sok emberrel. Hiszek abban, hogy a városiasodás ellenére az emberek is egyre inkább vágynak a zöldre és egyre élhetőbbé tudjuk tenni a környezetünket. New York minden szempontból egy tökéletes példa erre, ahol az emberek rendkívül okosan hasznosítják a közösségi tereket és csempészik vissza a természetet a városba. Manhattan szívében, egy régi magasvasúton épült közpark, a Highline óriási népszerűségnek örvend nem csak a New-Yorkiak körében, hanem szerte a világsajtóban, akárcsak a Brooklynban található biokertészetek és piacok, melyeket régi gyárépületek tetején hoztak létre. Ezen kívül rohamtempóban épülnek a bicikli utak és több, mint 200 fotó galéria van, az év szinte minden napján el tudsz menni megnézni egy új dolgot. Hülyeség, hogy New Yorkban az emberek az óriási felhőkarcolók árnyékában a dugóban ülnek. Egy nagyon élhető város, aminél inspirálóbb helyen még nem jártam.
J.J.: Hogyan jelennek meg a városokhoz fűződő érzéseid a képeidben?
S.Á.: Kétféleképpen szoktam nekiszaladni, amikor egy egy új városba érkezem. Egyrészről próbálok minél több emberi történetet és karaktert megörökíteni, akik hűen visszaadják azt a hangulatot, amit az adott helyen kerestem. Emellett próbálom a grafika énemet összehangolni az építészet iránt érzett vonzalmammal és úgy megörökíteni a várost, ahogy én láttam. Van talán egy harmadik vonal is, amikor koncepcionálisan lefotózom ugyanazt a témát minden helyen. Például csatornafedeleket, vagy homlokzatokat a sarokról úgy, mintha azok piramisok lennének. Ez utóbbi most látható is lesz az augusztusban végén nyíló kiállításomon a Telep Galériában.
J.J.: Melyik a kedvenc városod?
S.Á.: Aki eljutott az interjú olvasásában idáig, az bár biztosan sejti, hogy a válaszom erre egyértelműen New York, az otthonom Budapest után. De mivel itt élek, ezért oda vágyom jelen pillanatban. Fél évet volt szerencsém ott élni, de úgy érzem több élet is kevés ahhoz, hogy megismerd azt a várost. Nem olyan, mint a filmeken, hanem sokkal olyanabb. Végtelen inspirációt nyújt folyamatosan, és ehhez nem kell sem a felhőkarcolók felső szintjein élt luxus élethez csatlakozni, sem pedig a külső kerületek gettóiba kilátogatni. Simán a belváros vagy Brooklyn utcáin csámborogva, mindennap csodákba botlik az ember, legyen szó yard sale-ről, amikor a költöző vagy anyagi szűkében lévő arcok kiárulják a cuccaikat az utcákon, vagy amikor meglepetésszerűen csöppensz egy buliba amit Spike Lee szervezett Michael Jackson szülinapján Brooklynban és meglepetés vendégnek Snoop jön fel a színpadra. A legvicesebb hely talán a Central Parkban a görkori disco, ahol több évtizede nyomják a kétsoros görkorikkal az arcok, a legkülönfélébb korral és koreográfiával. A legjobb érzés pedig hajnalbal, részegen átbicózni a Brooklyn hídon.
J.J.: Van más város, ami közel áll hozzád?
S.Á.: Európából talán Amszterdamot választanám, mert egy nagyon élhető városnak tartom. Szinte nincsen szmog a belvárosban, ami a sok csatornának és a biciklis kultúrának köszönhető, mindezt egy Dalisan szétfolyt mézeskalács környezetben. A másik örök kedvencem pedig Bangkok, de ezt nem tudom megmagyarázni miért. Pont az ellentéte Amszterdamnak, iszonyat szmogos, iszonyat hangos és hát nem éppen patika tiszta. Ott élni biztosan nem tudnék, de mindig nagyon szívesen megyek oda vissza.
J.J.: Vannak olyan városok, városi pontok, ahova rendszeresen visszajársz fotózni?
S.Á.: Sok ilyen hely van, szerencsére sokat utazom és sokszor ugyanazokra a helyekre. Amellett, hogy imádok új helyekre utazni, visszatérni is nagyon szeretek, mert akkor a kényszeres kötelezőket már magam mögött hagytam és ténylegesen a városra magára tudok koncentrálni, illetve a saját koncepcióimra.
Az egyik legrégebbi ilyen projektem viszont abszolút itthoni. Az Üllői utat fotózom most már évek óta, mert rendkívül izgalmasnak találom, ahogy egy és ugyanazon út számtalan társadalmi rétegen és kerületen fut keresztül. Üvegpalotákkal és számos építészeti csodával indul a belvárosból, majd a kisvárosias hangulatból a végére falusias lesz, mindez megfűszerezve képzőművészeti alkotásokkal és történelmi helyszínekkel. Ennek a befejezetlen sorozatnak egy része nemrég megjelent 16 oldalon a Földgömb magazinban is.
J.J.: Az En-Caged című fotósorozatról korábban már esett szó a blogon, mesélsz nekünk a hátteréről egy kicsit?
S.Á.: Amellett, hogy New Yorkban tényleg nagyon szabadon érezheted magad, folyamatosan ott vannak mindenhol a rácsok, korlátok, hálók. Megelőzendő, hogy folyamatosan potyogjanak az öngyilkosok a híres helyekről, az összes hidat például hatalmas rácsok szegélyezik. De ilyen a kosárpályáktól kezdve a kilátókon át az esti közparkokig minden. Ez a sorozat igazából azt az érzést szeretné visszaadni, mintha egy kalitkában élnéd az életed, ahol nem látod a ketrec tetejét az égen, de mint egy kis terráriumban, járatok és behatárolt helyek szegélyezik az életed, ahol a gondozók kedvük szerint nyitnak és zárnak be helyeket.
J.J.: Min dolgozol jelenleg? Mik a jövőbeni terveid?
S.Á.: Jelenleg éppen a már említett kiállításomnak az anyagát fésülgetem össze a Telep Galériába. Befejezetlen Koncepciók lesz a címe, és négy olyan sorozatot lehet majd látni, amik folyamatosan bővülnek, remélhetőleg még évtizedekig. Kettő ezek közül a már említett En-Caged és Piramisok sorozatok, a harmadik egy Jancsó Miki bácsiról készült portré sorozat, ahol egy-egy szóra reflektált a természetes mimikájával, az utolsót pedig most már el kéne döntetenem háromból, hogy melyik legyen. Emellett folyamatosan ügyködünk valamin a Red Bullal, illetve Dunát rekesztek mindennap a tervekkel, amik a fejemben sorakoznak.
